A halál és az elmúlás tudatosítása

Életünk egyetlen biztos pontja a halál ténye. Minden más csak lehetőség, a helyzetek és körülmények folyton változó kereteinek a függvényében zajló történések sorozata. Hogy ezt mennyire tudatosítjuk, illetve mire használjuk, az már csak rajtunk múlik.

Sokan azt hiszik, hogy a halál egyenlő az elmúlással, de minden misztikus arról beszél, legyen az akár nyugati, akár keleti, hogy a halál csak egy átmenet két időszak között. Tibetben külön szó is van rá. Azt mondják, hogy bardó, azaz köztes lét. Az életre is ezt mondják, az álmodásra és halálra is. Mindegyiknek van eleje és vége, s van egy köztes szakasza a két végpontja között.

A haláltól való félelem

A szufi bölcsek azt mondták, hogy a félelem megvadítja az embereket. Teljesen igazuk van. Életünk a félelem által motivált lét tipikus példája. Ezernyi szabállyal körbebástyázzuk az életünk, mert nem tudunk mit kezdeni a boldogság kerékkötőivel. S ez az, ami miatt beleragadunk fájó és rohadó élethelyzetekbe, amikben józanul átgondolva egy napot sem bírnánk ki.

Ezt erősíti ránk a tömegmédia negatív híráradata, s ezzel motivál az összes reklám is (“ha nem veszed meg, akkor soha nem lesz lehetőséged megszerezni”). Miközben így is több mindenünk van, mint amit valójában ki tudnánk élvezni.

Ezek révén tele van az életünk egy rakás olyan kacattal (tárggyal, szokással, gondolattal és emlékkel), amiknek az ég adta világon semmi hasznát nem vesszük. S nem tudjuk őket elengedni, mert folyton a múltunk fele nézünk, s így tolatunk a halál felé akarva-akaratlanul.

sírkert
A legtöbb ember kiiktatja a halál jelenlétét az életéből. Pedig soha nem tudhatjuk, melyik nap lesz az utolsó.

Szembenézni a halállal

A félelmeink gyökere kettős. Egyrészt a félelem a harag édestestvére, mert ugyanaz az eltaszító, a magunktól ellökő lelki mozdulat van benne. Másrészt zömmel attól félünk, amit nem ismerünk igazán.

Bele sem merünk gondolni abba, milyen érzés lehet a haldokláson átmenni. Bujdokolunk ettől, elrejtjük a haldoklókat elfekvőkbe, öregek otthonába. S amikor mi kerülünk oda, akár egy baleset révén, nem tudunk mit kezdeni a haldoklás élményével, mert soha nem mertünk vele szembe nézni, s pontosan olyan rémültek leszünk, mint bárki más, mikor eljut az életünk az utolsó szakaszába.

Van olyan mentális betegség, a pánikroham, ami semmi másról nem szól, mint a haldoklás intenzív tapasztalatába való pillanatnyi betekintés okozta menekülés. Nagyon kemény tapasztalat, ami egy életre meg tudja vadítani a gondolkodásunkat.

A halál, mint viszonyítási pont

Aki átesett már egy súlyos betegségen, egy nagy baleseten, vagy csak érte pár érzelmi trauma, annak az élete gyökeresen megváltozik. Ezt mindannyian ismerjük.

  • Elhagynak korábbi szokásokat,
  • feloldják az évek óta húzódó vitákat,
  • sokkal megértőbbek és törődőbbek lesznek.

Alapvetően változik meg a szemléletük.

Kövess engem a facebookon is!!

Sok olyan sértődés és emlék, mely korábban alapvetően meghatározta azt, kinek tartják magukat, lényegtelenné válik. A tapasztalat hatására ugyanis az életük értékrendje megváltozik. Minden nap egy ajándék lesz, minden találkozás egy lehetőség, és minden pillanat a nagyszerű öröm forrásává.

A halállal dacolva

A balesetek túlélőinek van egy másik reakciója is, amikor elkezdenek a sorsukkal pörölni. Amikor emberek, esetleg a szeretteik haltak meg mellettük, amikor hibáztatják magukat, amikor nem érzik azt, hogy ők megérdemelnék az életet.

Ez a mód az, ahogy az ember tuti depressziós lesz, vagy becsavarodik. A halállal szembeni lázadás esetén az életünk nagyon hamar megkeseredhet.  S az ilyen helyzetből kimászni nagyon nem egyszerű, külső segítség és támogatás nélkül meg szinte lehetetlen.

fahíd erdőben
Aki egyszer már padlót fogott, és felállt (!), az sok mindent másképp lát..

A halál létének öröme

Na aki egyből idekattintott, mert elolvasta a címet, az tuti azt hiszi, hogy meghibbantam. Nem, nem így van!

A halál, a mulandóság tudatosítása az, mely a lehetséges tevékenységeinket úgy rostálja meg, mely a múló, káprázatszerű örömöktől elfordítanak. Egyszerűen nem lesznek fontosak, mert a megélhető élvezet értéke sokkal kevesebb, mint az emberi kapcsolatok ápolása, a természet közelsége, a jól elvégzett munka öröme, vagy az alkotás flow élménye. Egy ősi szöveg ezt úgy fogalmazza meg nagyon érzékletesen:

“Halálunk után testünk nem lesz más, mint egy kihűlt tetem.”

S ha ez nem lenne elegendő, akkor egy képzeletgyakorlat által bele is mehetünk ennek a képnek a részleteibe. Ahogy a belső szerveink jelenleg bennünk elhelyezkednek, a lebomló táplálék a beleinkben, zsír a kötőszöveteinkben stb.

A halál tudatosítása nem egyenlő az elmúláson való kesergéssel. Csupán egy olyan mérce, amivel a cselekedeteinket meg tudjuk ítélni:

  • Megtenném, ha csak egy évem van hátra?
  • Szakítanék rá időt, ha már csak fél évem van vissza?
  • Halogatnám tovább, ha már csak ez az egy hónapom van vissza?
  • Szenvednék vele tovább, ha már csak hét napom maradt?
  • Szánnék rá ma időt, ha tudom azt, hogy ma vagyok utoljára?

Tegyünk valami teljesen mást!

A nagy sikerű film, a Bakancslista pont erről szól. Mit teszek meg az elkövetkező három hónapban azért, hogy úgy fejezhessék be az életüket, hogy azt mondhassák, megérte élniük. Jack Nicholson és Morgan Freeman bámulatos párosa pontosan bemutatja az emberi lét végleteit. A szegénységet és a gazdagságot; az önzést és a nagylelkűséget; az élvezetek habzsolását és a kicsinek való örömöt; a nagyravágyást és a szerénységet. De a lényeg ugyanaz:

Kérdés az, mit teszünk azért, hogy az életünk tényleg értékes legyen számunkra. Mit teszünk ezért az elkövetkező három hónapban? Valami egyedit, valami olyat, amit eddig még sohasem tettünk meg?! Amire sokszor vágytunk, s amit talán eddig még soha sem mertünk megtenni!

Ez mindenkinek egyedi. Mindig más, és folytonosan megújul. Ha kipipálunk egyet, akkor előbb-utóbb jön helyette másik. Ezek nem feltétlen nagy dolgok, mások számára nem is feltételen fontosak, de a mi életünket alapvetően megváltoztatják. Miért ne?

Emlékezz a halálra

Memento mori.

Mondják (köszönnek) a kartauzi szerzetesek. S tovább élnek, mint a legtöbb katolikus szerzetes, 90 év fölött van az átlagéletkoruk. Felhagynak a felesleges beszéddel, egymást is a halálra emlékeztetik, s nap nagy részében szinte senkivel sem érintkeznek.

Úgy tűnhet, hogy tudatos magányban élnek, ami a legtöbb embernél az élet hosszát rövidíti. De ez pont a kartaúziakra nem igaz. Mert ők a tudatosan választott magányt az elmélkedésre és a tevékenységeikbe való belemerülésre használják.

Pontosan annak adnak teret, amitől az átlag ember elfordul. Saját valódi lényüknek, s pont ennek révén képesek meglátni azt, mi az, ami igazán az életüket szolgálja.

A karthaúziak életformája nem való mindenkinek. Hatalmas lemondással jár, a személyes védelmi mechanizmusaink, az egójuk ellen dolgoznak folyamatosan. S totálisan kizár sok mindent az életükből, ami viszont számunkra fontos lehet. De időről időre hasznos lehet egy kicsit elvonulni, s meglátni azt, mi is igazán fontos számunkra.

A mulandóság felszabadít

Pontosabban: a mulandóság tudatosítása az, ami felszabadít. Minden fájdalom, minden szenvedés egyszer elmúlik. Ez éltet minden beteget, minden szenvedőt és nélkülözőt. Amikor a szenvedés elmúlásában való hitüket az idős vagy beteg emberek elvesztik, akkor szoktuk azt mondani, hogy valaki feladja. Mert már nem hiszi azt, hogy jobb lehet.

És most most jön az igazán kemény része. Minden öröm, minden siker, minden pénz és hatalom is mulandó. S aki ezt nem tudja bölcsen kezelni, az jobban fog szenvedni a veszteségei kapcsán, mint aki képes lélekben előre felkészülni. Mert a mulandóság tapasztalata a teljes megsemmisüléssel egyenlő annak, aki a dolgok állandóságára törekszik.

Mindfulness (éberség) gyakorlat —>


Oszd meg saját tapasztalataidat!

Hozzászólás eddig.

Mutasd meg ezt az írást az ismerőseidnek is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..