Ítélkezés az életünk

Az életünk talán legfontosabb mentális mozzanata az ítélkezés. Ez annyira elválaszthatatlan az életünktől, hogy enélkül nem is tudnánk életben maradni.

• Napi szinten közlekedünk, s minden pillanatban, amikor lelépünk a járdáról, azt vállaljuk fel, hogy az adott pillanatban szerintünk az úttesten átmenni biztonságos.
• A legtöbb munkavégzés is döntések sorozatából áll, melyhez ugyancsak sokszor kell ítélkeznünk.
• Az egész jogrendszerünk és közigazgatásunk az ítélkezésen alapul. Ezek nélkül pillanatok alatt darabjaira hullana az egész világunk, a társadalmunk s a közbiztonságunk.

Az ítélkezés annyira átszövi az életünk, hogy annak összes hatását felmérni lehetetlen. S az ítélkezésünk az, mely az életünk minőségét is alapvetően meghatározza.

Az ítélkezés társadalmi vetülete

Az ítélkezés alapjai már gyerekkorban jelen vannak. A legkisebb gyerekek is két részre osztják a világukat (pontosabban háromra), s mindent ennek a szemszögén keresztül élnek meg.

• Van ami számunkra kellemes, aminek révén jól érezzük magunkat, s amiért tenni is hajlandóak vagyunk.
• Ezekkel szemben áll mindaz, ami számunkra kellemetlen, s ami képes bennünket a változtatásokra is sarkalni.
• S persze van egy rakás olyan dolog, ami minket nem ér el, s amik kapcsán közömbösek vagyunk.

Ennek a következményei az emberi közösségben, a társadalomban is tetten érhetőek. Az ítélkezésünk egyik része az, amikor mi megítéljük a helyzetünket a többi emberhez képest. Ugyanezt csinálják mások is, amit egy közösségi érintkezés kapcsán felénk is kommunikálnak.

A legtöbb ember ítélete a jó és a rossz viszonyrendszerében fogalmazódik meg az alapján, amit az egoista megközelítése révén velünk kapcsolatban érzékel. Arról beszélnek, hogy a mi jelenlétünk számukra kellemes vagy kellemetlen. A legtöbb esetben, ezen üzeneteket mindenféle álcába becsomagolják, de a lényeg ez:

• A társadalmi érintkezésben gyakran beszélünk arról, mennyire szimpatikus a másik ember, illetve mennyire nem az.
• Egy szakmai konferencián a másikat az alapján ítélik meg, mennyire jó az adott szakterületen, milyen munkákat szerzett meg, s milyen a minősége a munkájának.
• Egy sportolót, egy üzletembert azon mérünk le, hogy mennyire sikeres.
• Egy hívő a cselekedeteinket „úgy” ítéli meg, hogy az mennyire tetszőek az Isten szeme előtt, mennyire követik a tetteink Isten igéjét.
• A különböző közösségek is bátran megítélik egymást. Más felekezetek nézeteiről simán kijelentjük, hogy az hülyeség, holott csak a valahova tartozás alapérzetéhez ragaszkodnak, s nem feltétlen rosszak.
• És ha már egy internetes oldalról beszélünk, ne felejtsük el, hogy a google keresőmotorja semmi mást nem tesz, mint automatizált módon ítéleteket hoz.

A lényeg viszont pontosan ugyanaz: aszerint mérnek, hogy a viselkedésünk mennyire passzol a másik fél elképzeléseihez. Mennyire jó, hasznos vagy kellemes az, amit mi csinálunk. Ez egy személyválogatás, semmi egyéb.

Külső tekintély befolyása

Társadalmi szinten az ítélkezés intézményesített formái is megfigyelhetők.

• A legtöbb munkahelyen van egy mondat, amikor az embernek automatikusan összeszorul a gyomra: „Hívat a főnök”.
• Ha közlekedem, s az úton feltűnik egy rendőrautó, a forgalom automatikusan lelassul a sebességhatár alá, s mindenki sokkal jobban figyel a szabályok betartására.
• A gyülekezet vezetőjének véleménye alapvetően befolyásolhatja a helyzetünk egy vallási közösségben.

A közösségek meghatározó embereinek a véleménye a közösség gondolkodását is egy adott irányba tereli. De nagyon kevesek merik bevallani azt, hogy a vezetők szigorú erkölcsi mércéi megnyomorítják az embereket, s gyakran relatívak is. Másrészt tele van a világ önjelölt farizeusokkal, akik az igaz, őszinte embert szívfájdalom nélkül meggyilkolják, mert nem olyanok, mint ők.

Az ilyen jellegű képsorok automatikusan beindítják mindazokat a védekező programjainkat, amik a korábbi sérüléseink és kudarcaink révén kialakultak bennünk. Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy ez csak egy abszurd humort használó társulat paródiája (A jelenet a Monti Pyton Brian élete c. filmől való. Amikor képesek vagyunk ezen képsorok minden részletét anélkül végig nézni, hogy öntudatlanul befeszülnénk egyes pillanatokban, akkor lesz egy tapasztalatunk arról, mit jelent félelem és küzdelem nélkül élni. Ami persze nem könnyű, de nem is lehetetlen. „Csupán” a múltunk fájdalmas érzéseinek lenyomatait kell elengednünk hozzá —>

Az ítélkezés öntudatlan és káros erősítése

Az ítélkezés kapcsán szeretnék egy elrettentő példát is bemutatni. Az ítélkezés alapvetően érzelmi reakció, amit nem lehet értelemmel felülírni. Ugyanis az ítélkezés egy mentális önvédelmi reakció, melyet a nézőpontjaink és az élményeink érzelmi töltete tart fent.

Korábban dolgoztam együtt perzsákkal, arabokkal, zsidókkal és romákkal is, de nem gondolom, hogy az ilyen képek segítenék az ő beilleszkedésüket a társadalomba. Az önismeret 4 részterülete ismeretében pontosan érthető, mitől fals ez a megközelítés. Az emberi kapcsolódásnak ugyanis nem csak az információ fizikai és gondolati tartalma adja meg az erejét.

Az érzelmi minták találkozása

Ugyan a fenti kép kapcsán feljövő reakcióim inkább a saját bőrömön megélt elutasításokból táplálkoznak, s nem a környezetemtől átvett elutasító szemléletből (érzésekből), de ennek ellenére a reakció jelen van. A melegeket, romákat, vallásosokat stb. nem azért ítélik el sokan, mert ők másként gondolkodnak (ez csak a jól hangzó indok), hanem mert ez ivódott beléjük az életünk során.

Aki homofóbiásként mondjuk a fenti képpel találkozik, annak az ítélkezése nem hogy csökkenni, hanem egyenesen nőni fog. Mert azok a minták fognak aktivizálódni, ami az ellenérzés (az ítélkezés mintáját) megteremtették.

A gondolati (értelmi) folyamataink sokkal lassabban reagálnak, mint az érzelmi (emocionális) mintázataink, hogy mire ésszel felfognák az érdemi mondanivalót, addigra egy elutasító ember ökle már biztosan összeszorul, s a gyomorban is lesz egy kisebb görcs.

Hatunk egymásra, s a bennünk munkálkodó indulatok másokra is hatnak. Egyszerűen érződik az, ami bennünk munkál. Az egymást kiegészítő érzületű emberek rendszerint meg is találják egymást. Ezt nevezik hangzatosan a vonzás törvényének. Aki meg akar szabadulni a homofóbiások/cigányok/zsidók stb. zaklatásától, az jobban teszi, ha megbarátkozik velük. Különben rengeteg szenvedést fog „bevonzani” az életébe.

Megtámadott élet

A saját emberi kereteinktől érezzük azt, hogy vagyunk valakik. Ha ezt el akarják tőlünk venni, elementáris erővel fogunk védekezni. Egyszerűen nem vehetem el a másiktól azt, amiből az önazonosságukat nyerik, mert ezzel őket, pontosabban az egójukat támadom. Akinek elveszik az önazonosságát, az alól kihúzzák a talajt. S ez még akkor is így van, ha a másik ÉN-üzenete számomra zavaró, fájdalmat keltő vagy visszataszító.

Amikor például a franciák az állami intézményekben megtiltották a vallási szimbólumok viselését, akkor pont ezt a fajta önazonosságot kérdőjelezték meg, s ebből származott a hatalmas ellenállás. Az más kérdés, s ebben a franciáknak igaza volt, hogy ez a fajta önazonosság keresés az oktatási tevékenységet akadályozta néhol, de ilyen helyzetekben a konfrontáció elég nehezen járható út, mint ahogy ezt a tapasztalatok meg is mutatták.

A különbözőségek elfogadása

Most az a kérdés, hogy ezek a fajta eltérések jók vagy rosszak? Egyik sem. Konkrétan totál mindegy, hogy az ember keretei micsodák. Ha egy helyzetben jól érezzük magunkat, akkor ez rendben van. S azt nem is vehetik el tőlünk.

Természetesen ami számomra nem elfogadható, azt keretek közé terelhetem. Csak azt sosem szabad elfelejteni, hogy minden keret egyfajta elutasítást is jelent, mely akadállyá is válhat az életünkben. Mert a kereteink megtartása mindig erőfeszítést igényel, s egy elválasztó hatássá válhat az életünkben, mely szenvedést okozhat, főleg ha elkezdünk érzéseket is belevinni.

Modern társadalmi szélmalomharc

Jönnek a szent megváltó történetek, hogy segítsünk a hajléktalanoknak, akik az utcán élnek, hogy legyen lakásuk és munkájuk. A helyzet az, hogy akiket az utcán látunk, azok többnyire abban a helyzetben érzik jól magukat (még akkor is, ha ez számunkra elképzelhetetlen).

Félreértés ne essék, nem beszélek a hajléktalanok ellen. Van az a hajléktalan, aki változtatna az életén, tákol magának egy kis viskót; ha tud, dolgozik is, mert kap munkát, őt támogatni kell és érdemes is. De van, aki nem akar, azt nem kell támogatni, mert nem fáj nekik a hontalan életmód annyira, hogy tegyenek is ellene. Kár a gőzért.

Annak adjunk, aki maga is tesz valamit. Persze ne hagyjuk az embereket az útszélén, de aki a minimális kereteket sem hajlandó elfogadni, azzal csak a vesződés van, s a mások támogatását is akadályozza. Nekik a nappali melegedő és az éjjeli szállás a jó megoldás, az passzol helyzetükhöz. Aki viszont láthatóan tesz a helyzete jobbításáért, annak a szociális bérlakás a megoldás.

Egyszer én is magamhoz vettem egy hajléktalant, aki egy nagyon megalázó helyzetbe került (szinte ingyen dolgoztatták vidéken, egy isten háta mögötti faluban). Barátok összedobtak neki egy kis pénzt, s egy hónap alatt lett munkája, fizette a lakhatását, volt pénze ruhára, kajára, orvosra (!), s még egy kapcsolata is lett hirtelen.

Egy másik ismerősöm az utcán élt Pesten évekig. Amikor ezt megelégelte, kibékült a szüleivel, befejezte a félbe hagyott főiskoláját, szerzett egy nyelvvizsgát, s most Berlinben dolgozik egy német családnál évek óta.

Emberléptékű élet

A humanizmus nem túl régi történet a világban, s nem is nagyon elterjedt. Idehaza ennek nagy hiányát érzékelem nap mint nap. Az emberközpontúság, a másik ember tisztelete és elfogadása nagyon hiányzik ebből a társadalomból. Mert azzal a korábbi mintáinkat kellene elengednünk, ami nem túl könnyű.

A mások ítélkezésétől való megszabadulás

Jézus adott egy nagyon gyakorlatias módszert arra, hogyan szabaduljunk meg mások ítélkezésének hatásaitól  (Máté 7,1-5):

„Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!
Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni.
Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni…”

A hegyi beszéd egyik kulcsgondolata ez, mely a mindennapjaink egyszerűbbé tételéhez ad egy kulcsot. Jézus életének története pontosan ezt meséli el, hogyan fogadta el a környezetében élőket, és életének a küldetését. Azt, hogy a közösség elítélje és kínhalált szenvedjen.

Én manapság már gyakran befogom a szám. Pedig aki közelebbről (személyesen) ismer, az pontosan tudja, hogy számomra az nem egy hétköznapi kihívás. Miután párszor a saját gyarlóságommal is szembe kellett néztem, sokkal kevesebbszer röppen ki a kő a kezem közül. Pontosan tudom, és fel is vállalom, hogy én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál.

Másrészt volt pár olyan alkalom, amikor az egyes helyzetek hátterére is ráláthattam. Többször is azt láttam, hogy ítélkezni ugyan könnyű, de egy konkrét helyzetből kimászni nem is annyira egyszerű, mint sokan azt hangoztatni szeretik.

Az ítélkezés a védekezés eszköze

Azt figyeltem meg, hogy pont azok a leghangosabbak egy ember baja kapcsán, s szórják az ítélkezésre épülő véleményüket, akik egy hasonló helyzetben sokkal lelkesebben esnek pofára, mint bárki más. Ennek a jelenségnek van egy másik oldala is. Nagyon gyakori, hogy az elveket nagyban hangoztató ember viselkedése semennyire nem üti meg az általa hangoztatott mércét. Ha ezzel találkozunk, érdemes tudatosítani magunkban, hogy ezt miért teszik.

Nem rosszak, csupán nem tudnak avval szembenézni, hogy nem olyanok, amilyenek szeretnének lenni, s ezért el akarják terelni magukról a figyelmet. Ennek révén képesek leszünk megértéssel és nyitottsággal odafordulni mindenkihez, akik épp a saját „nagyszerűségével” (egyedi gyengeségeivel) kénytelen szembenézni.

Amikor ezen emberek biztonságban érzik magukat, s megnyílnak felénk, hatalmas örömmel fogadják a megbékélés lehetőségét, amivel képesek

túllépni az ítélkezésen —>

Mutasd meg ezt az írást az ismerőseidnek is!