A szorongás és a bizonytalanság lélektana

Az életünk alapélménye az állandó szorongás, a bizonytalanság. S ez azokra is igaz, akik igyekeznek ezt palástolni, erősnek mutatkozni.

A szorongásunk legfőbb tünete zavarodott és a zaklatott állapotunk, mely valamilyen formában mindenkinél megnyilvánul. Néha elfedjük, néha letagadjuk, de a másoktól elválasztottság érzete olyannyira rányomja életünkre a bélyegét, mely a szorongásunk egyik legmélyebb oka, hogy szinte mindent meghatároz.

Az alapvető szorongásunk pont ezért nem is igazán oldható fel közvetlenül. A haragnak, a büszkeségnek épp úgy alapja, mint a vágyainknak és az összes többi érzéseinknek. Amíg az érzelmeink kavalkádja tombol az életünkben, kénytelenek vagyunk a szorongásunkkal dolgozni, mert semmi más nem tudja feloldani az életünket jellemző és irányító bizonytalanságunkat.

A bizonytalanság és a zavarodottság az érzelmeink alapja

A állandó, kimondatlan szorongásaink alapja, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy mindannyian egy egység részei vagyunk.

Ennek következtében életünk védekező rendszere, az ego folyamatos munkára kényszerül. Az egonak viszont van egy nagy tragédiája: a külső jelenségeket jól látja, de önmagára képtelen rálátni.

Ezért kénytelen külső viszonyítási pontokhoz igazodni, belemenve a megfelelési kényszer, a verseny és a másoktól való függés csapdájába.

Ennek oka, hogy ugyan egy tükörben láthatjuk a külső formánkat, de a viselkedésünket és azok érzelmi vetületeit egy élettelen tükörlap nem tudja visszaadni. Sokaknak már az egységhez tartozás gondolata is beindítja az ego védekezési módjait: a menekülést, a harcot, az elkerülést és a magyarázkodást, aminek egyenes következménye a világunk érzelmi kavalkádja:

  • A harag révén csak a saját döntéseinket fogadjuk el jónak;
  • ragaszkodás révén csak annak révén tudunk boldogok lenni, amink van;
  • büszkeség révén csak egy igazságot fogadunk el (a sajátunk);
  • féltékenység miatt semennyi figyelem nem elég nekünk.

A szorongás következménye: a megalázottság érzete

Az ego él és élni akar minden áron. S akit csak tud, azt maga alá akar gyűrni. A versengés bármilyen közegben automatikusan kialakul, legyenek bármilyenek is a kapcsolódásaink minősége. A megjelenési forma változhat, de maga a jelenség általános.

Minden közösségben vannak hangadók és hallgatók, irányítók és irányítottak. S ez, ki mondhatja meg a tutit, az sok mindentől függhet. Fizikai erőtől, ügyességtől, leleményességtől, tudástól, vagyontól, kapcsolatoktól stb.

A behódolás és a társadalmi közegekben kialakuló csípéssorrend a közösségi lét egyik legfontosabb összetartó ereje. Ezeknek köszönhető a csoportok ereje, mert kritikus helyzetben automatikusan eldől, kinek a szava számít, ki az, akinek a döntését senki nem fogja felülbírálni.

A sikeres társadalmakban megvan annak a kultúrája, kinek a szava dönt elsődlegesen. Ahol viszont ennek a kultúrája nincs meg, azok rengeteg kihívással fognak küzdeni. Ez jellemző sok dél-amerikai országra, a Balkánra és hazánkra is. Gondoljunk csak végig az összes nagy történelmi fordulópontot az életünkben.

Albert Eistein
A XX. század legnagyobb tudósa gyógyíthatatlan beteg volt. Nem tudott a környezetével hétköznapi kapcsolatokat kialakítani. Ez is a szorongás egyik tünete.

zavarodottság kortünete: mazochizmus

Az önszívatás művészei vagyunk a zaklatottságunk révén. Képesek vagyunk magunkat azért bántani, mert korábban mások bántásának nem tudtunk ellenállni. Hatalmas extra terheket vállalunk magukra, mert azt hisszük, ha ezt nem tesszük meg, akkor nincs is jogunk élni.

Ennek legtipikusabb példája a jómódú társadalmakban elharapódzó túlsúly probléma, aminek három alapformája van:

  • A függőségtől szenvedő (féltékeny) ember egész testén hordja a túlevés következményeit;
  • egy mazochista (aki alapvetően a szorongástól szenved) úgy hordja mint egy nehéz zsákot (a hasán vagy a mellén).
  • Aki pedig nőként a harag következtében a harcra készül, az a túlsúlyt a csípőjén fogja hordani.

A bizonytalanság feloldási kísérlete: az ajándék

Sokunknak egy pici apró figyelmesség, egy apró ajándék a boldogság forrásának netovábbja. Úgy képesek sokan örülni a legkisebb apróságnak, mint egy kisgyerek egy nem vár édességnek, piciny játéknak. És ez jó. Adni és kapni is.

De az ajándékozás néha üzletté válik, mely a kapcsolatok fenntartásának egy olyan csere eszköze lesz, mely sokunknak felfoghatatlan. A kapcsolatainkban folyamatosan ballépéseket követünk el. Aztán “három napig jók vagyunk, sőt emberségesek”, és aztán azt várjuk, hogy minden rendbe jöhet ennek révén.

Ha egy férj ballépést követ el, sok nő simán benyújtja a számlát az év bármely szakában. A ballépésnek nem kell szexuális kihágásnak lennie, ennél sokkal kevesebb is elég egy “apró” ajándék bezsebeléséhez. Akár egy előre meg nem beszélt buli a haverokkal elegendő ürügy arra, hogy kiengesztelésül kapjunk egy nyakláncot, egy karkötőt, egy fülbevalót. Tudom, ez sokaknak furcsa lehet egy kapcsolat kontextusában, de ilyen zavarodott életek is vannak szép számmal.

ajándékok dobozban.
Az ajándékozás örömében benne van a bizonytalanság is. Mi lesz, ha nem találtjuk el a másik ember álmát?

l.

A zavarodottság feloldása: törődni magunkkal

A szorongás és a zavarodottság kapcsán a legnagyobb kihívás, hogy nem tudjuk azt, hogy szorongunk. Ezért mindenkinek szólok (magamat is beleértve 🙂 ), hogy a szorongás jelen van az életünkben. S az evvel óhatatlanul együtt járó zaklatottság áthatja az életünket. Aki ezt nehezen tudja elfogadni, annak ezzel különlegesen sok gondja van.

A zavarodottság feloldása kapcsán egy dolgot tehetünk, elkezdünk magunkkal foglalkozni:

  • a bajainkkal,
  • a szenvedéseinkkel,
  • a kihívásainkkal,
  • a nem szeretem dolgainkkal,
  • a feloldatlan konfliktusainkkal és
  • az összes egyéb nyavalyánkkal együtt.

Ez a kevésbé dicsőséges, de nagyon hatékony módja annak, hogy érdemben megváltozzon az életünk. Kevésbé dicsőséges, mert az érzelmi szarban fogunk turkálni, méghozzá könyékig. Másrészt hatékony, mert végre nem fog bűzölögni az életünk attól a rakás lerendezetlen történettől, ami megmérgezi a mindennapjainkat.

A megértés, a szorongás ellenszere

Azáltal vagyunk képesek a kaotikus gondolatainkat és érzéseinket megzabolázni, ha elkezdünk az életünkben rendet tenni. Ez azt jelenti, hogy:

  • kiszórunk minden felesleges dolgot az életünkből, ami teherként jelen van,
  • kezdve a zaklatott barátainkkal (kiknek ugyancsak nyugalomra és elvonultságra lenne szükségük),
  • folytatva az ezernyi kacattal, ami a lakásunkban van,
  • kidobva az összes kaotikus elképzeléseinket is a világról.

Ez a folyamat rengeteg időt és türelmet igényel. Nagyban meg lehet ezt a folyamatot gyorsítani, ha megértjük azt, ami minket körbevesz. A mindennapok zűrzavarát, ami körbevesz minket, s mely minket is meghatároz és irányít. S persze az se árt, ha látjuk azt, hogy mi hogyan gerjesztjük a zavarodottságot az életünkben.

Dalai Láma
Felemelő élmény volt azt megtapasztalni 2010 szeptemberében, mennyire képes betölteni a figyelmével és a biztonság érzetével akár egy hatalmas csarnokot is.

Intuíció, mint a zavarodottság feloldása

Ha feladjuk azt az elképzelésünket illetve érzelmi viszonyulásunkat, hogy el vagyunk választva egymástól, akkor megjelenik az intuíció.

Két szerelmes konkrétan megérzi, ha valami történik a másikkal, az anyák híresen jó megérzőképességéről nem is beszélve. Az ehhez hasonlatos tapasztalatok általánossá válhatnak az életünkben, ha képesek vagyunk elengedni a ragaszkodásunkat a fizikailag megfogható dolgokhoz.

Az intuíció és általában az érzelmi világ materiális gondolkodással megérthetetlen és befogadhatatlan. Ez egy ugyanolyan korlátja az életünknek, mint az évszakok változása, vagy a fizikai távolság. Képesek vagyunk túllépni rajta, de ettől még jelen van.

2016 őszén Pozsonyban tartotta a Dalai láma az egyik előadását, amire szereztem jegyet a barátaimmal. Két héttel az előadás előtt, egy megérzést követve, két másik barátomnak eladtam a jegyemet, mert úgy éreztem, nem tudok részt venni az előadáson. Pedig semmilyen logikus okom nem volt rá. Két hét múlva 39 fokos lázzal, totálisan kimerülten feküdtem otthon. Szédültem, mint akit fejbe kólintottak. Időnként annyi erőm se volt, hogy kimenjek a WC-re.

Mutasd meg ezt az írást az ismerőseidnek is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*