Életünk fő jellemzője a változás, mely sokszor belső nyomásként nehezedik ránk. Amikor ez egy depressziós állapottá sűrűsödik össze, akkor a változás elfogadása, illetve a hozzá kapcsolódó érzések elfogadása és átformálása nagyon nehézzé válhat.
Ugyan gyerek korunk óta megszokhattuk, hogy minden változik, mégis kialakulhat az a helyzet, hogy a bennünk lévő ellenállás akkorává nőhet, amit már nem tudunk egyedül kezelni. Még akkor is, ha a tegnap jobb volt, ami most van.
A változások sorsszerűségével és annak következményeivel szembeszállhatunk, de sok értelme nincsen. De többnyire nem is ez a baj, hanem annak kényszere, hogy az új helyzetek rendszerint új megközelítést és új megoldást kívánnak.
Az egész korábbi életünk folyamatosan megkérdőjeleződhet, ha alkalmazkodni akarunk a változásokhoz, mert ami korábban működött, az hatástalanná válhat egyik pillanatról a másikra. S ez a fajta változás feltartóztathatatlan.
Nyomás, stressz, depresszió, krízis
A monoton hétköznapokba egyik legnagyobb kihívása, hogyan őrizzük meg a pillanatok frissességét. Maikor a folyamatos megújulás, a mindennapok örömteli izgalma megfakul, akkor elkezdünk belecsömörleni mindabba, ami minket körbevesz.
A krízis, a belső válság mindig akkor tőr be az életünkbe, mikor felismerjük, hogy az egész addigi életünk, vagy annak egy része már nem tartható tovább. Át kell formálni az addigi énképünket és szokásainkat, vagy totálisan le kell mondanunk annak egyes részeiről.
A krízisek egyik legfontosabb jellemzője a hatalmas belső nyomás, melyet a külső világ hatásainak következtében belül érzünk. Ez a depressziós állapot alapja.
Egyszerűen nem leszünk képesek azt tenni, amit szeretnénk, mert a belső nyomás miatt folyamatosan hibákat fogunk véteni, s ennek következtében az énképünk és a cselekedeteink nem fognak egymáshoz igazodni. Amitől tovább erősödik bennünk a frusztráció, a bűntudat valamint a magunk és környezetünk iránt érzett neheztelés.
A megváltozott helyzet megváltozott elvárásokat is fog eredményezni, amihez a régi módszereink már nem passzolnak. S megjelenik ennek az időszaknak a kulcsszava a „kéne”.
Akitől egy kritikus helyzetben azt a szót hallom, hogy „kéne”, arról pontosan tudom, hogy hogy az érzései keszekuszán váltakoznak benne, amivel nem tud mit kezdeni. Jobb esetben apátiával tűri, rosszabb esetben pánik és szorongás jellemzi az életét.
A környezet tehetetlensége
Amikor valaki nehéz helyzetbe kerül, akkor a rokonai és a barátai is nehéz választások elé kerülnek:
- Felhívjam a bajban levő barátom, vagy inkább hagyjam békén?
- Mennyire avatkozhatom bele a másik dolgába?
- Mennyi közöm van a másik nehézségéhez?
- Van-e olyan, akihez tud fordulni?
- Képes vagyok-e neki segíteni?
- Ismerek-e olyan valakit, aki tud neki segíteni, s el is fogadja?
A fenti kérdésekre adott válaszokhoz semmilyen hüvelykujj szabály nincs. A megfelelő, s korántsem jó vagy tökéletes válasz mindig attól függ, milyen a bajba jutott, krízissel szembenéző ismerős vagy rokon alapvető habitusa, milyen a viszony a két ember közt, s mennyire képes a bajban lévő ismerősünk az adott állapotában támogatást elfogadni.
De ami a legrosszabb, aki a fenti kérdésekre nem tud érdemben magának válaszolni, abban a belső feszültségek ugyan úgy meg fognak jelenni. A magyar kultúrában az ilyen apátiába, szorongásba, rosszabb esetben pánikba torkolló személyiség zavarokra nincsenek meg a bevett társadalmi gyakorlatunk. S amikor a depresszió, mint betegség megjelenik, minden ellenállás nélkül terjed, mint a futótűz.
A kudarc egy időleges állapot, mely nagyon fájhat. A kérdés igazából az, hogy felállunk-e utána, vagy sem?
Kihívások a tágabb környezetünkben
Egy élethelyzet, melyet nem tudunk megoldani, óhatatlanul ki fog hatni nem csak a személyes kapcsolatainkra, hanem a munkánkra (tanulásunkra), a hobbinkra és az egyéb szociális kapcsolatainkra is. Ezek jellege picit más, mert a tágabb környezetünkkel nem feltétlen osztjuk meg az éppen minket két vállra fektető helyzeteket, illetve azok részleteit.
Mindenkinek van egy egészséges önvédelmi rendszere, ami megakadályozza, hogy mindenkinek úton-útfélen megmutassuk a sebezhető pontjainkat. Ettől függetlenül az emberek sokfélék, s minél több a belső feszültség bennünk, annál inkább látszanak illetve aktivizálódnak a sérüléseink érzékeny pontjai. Egyszerűen meg fognak találni minket azok az emberek és helyzetek, ahol a sebezhetőségünk megnyilvánulhat.
Igazából a krízis helyzetek legfőbb terhe az a hatalmas feszültség, mely az egónk sebezhetőségének felismeréséből táplálkozik, melyet minden áron leplezni szeretnénk, többnyire még magunk elől is. Legyen bármilyen jó a védelmi és elkerülő mechanizmusunk, attól még soha sem leszünk totálisan védve a körülményektől és kihívásoktól. A kríziseink feloldásának a módja pont attól lesz eltérő, hogy a sebezhetőségünk tényével mit fogunk kezdeni.
A depresszió megélése
A depresszió, a belső feszültség állapota természetes, mindenkinél időről időre kialakul, amikor a megoldhatatlan kivívások elénk kerülnek. Minden egészséges embernek is a sajátja. Nem szabad tőle félni, csupán kezelni kell a helyzetet.
A modern közgondolkodásban a depressziós állapotot stressznek is nevezik. S nem véletlenül. A két történet gyökere azonos, csak a megnyilvánulási módok térnek el. A „de” a latinban egy fosztóképző, a „presszió” pedig nyomást jelent, tehát a depresszió olyan állapotot jelent, amikor az egyénben felgyülemlett nyomást érdemes csökkenteni.
Egy stresszbetegnél a feszültség a felszínen marad, időnként kitör, vagy valamilyen stresszcsökkentő módon nyilvánul meg. Egy depressziósnál viszont elnyomja az ember, mert a feszültség okával nem tud vagy nem akar mit kezdeni.
A belső konfliktusok feloldása
Ha tudatosan sokat mozgunk, vagy nehéz ételeket eszünk, felnőttként rendszeresen szexelünk vagy drogozunk, azzal az életünkben felhalmozódott feszültséget,a stresszt csökkenteni tudjuk. Ezért fontos a rendszeres „mozgás” 🙂 .
Ez magyarázza, hogy a régi kínaiak a depressziósokat mindenféle kihívások elé helyezték, hogy megtapasztalják az erejüket. S nem mellesleg a felhalmozódott feszültségeik egy részétől is megszabadultak a kihívások révén.
| Amennyiben nem akarunk valamelyik stresszoldó módszernek a függőségében élni, a változásokkal alapvetően két dolgot tehetünk. Vagy alakulunk kríziseink által, s egy tanításként használva fejlődünk általuk; vagy ellenállunk a változásnak, és belecsontosodunk mindabba, amit a kihívás előttig megtanultunk.
Az emberi egó úgy működik, ha nem dolgozunk vele tudatosan, egy idő után elkezd csontosodni. Kérdés ez, hajlandóak vagyunk-e ezt az árat fizetni az identitásunk megőrzéséért? Vagy hajlandóak vagyunk megőrizni a rugalmasságunkat, akár azon az áron is, hogy pár olyan énképi elemet, ami tán soha sem volt igaz ránk, elengedjünk —> |
Mások támogatása
A legtöbb ember, aki nehéz helyzetbe kerül, egy dolgot akar. Hogy hagyják őket békén. Nem akarnak több feszültséget az életükben, nem akarják azt, hogy mások a saját feszültségeik terhét is rájuk tegyék.
Egyszerűen magányra vágynak, hogy képesek legyenek kicsit kiüresíteni az életüket, ami éppen tele van feloldandó helyzetekkel. Mennyit hallani főleg tinédzserektől és kapcsolati krízisben lévőktől, hogy „HAGYJÁL BÉKÉN!!!”.
A legtöbb segíteni próbáló ember a saját feszültségét igyekszik enyhíteni, s érdemi támogatás helyett a megoldás akadályaivá válnak. Ők a klasszikus katasztrófa turisták, akik nem tudnak a megoldás részei lenni, csak a problémáé. Pontosabban a problémák hatalmassá dagasztásának a művészei.
Nem tudnak hozzá tenni a helyzet megoldásához, mert csak magukat látják. Másrészt a saját jól vagy kevésbé jól működő megoldásaikat ismételgetik (erőltetik), ahelyett, hogy ahhoz adnának támogatást, amit a bajban lévő meg tud tenni. Mások okoskodó megnyilvánulásaira senkinek semmi szüksége, de a legtöbb ilyen ember még ezt sem értik meg, miért küldik el őket a fenébe (teljesen jogosan, és a megoldás fele mozdítva el a helyzetüket).
A stresszt a nyugalom és az egyedüllét időszakosan csökkenteni tudja. A feloldás viszont nem ebben keresendő.
Az akadályok feloldásának a művészete
Egy nagyon egyszerű alapelv, hogy azt az ajtót, amit belülről elreteszeltek, nem lehet kinyitni kívülről.
Ahhoz, hogy egy bezárkózott embert meg tudjunk nyitni, semmi mást nem kell tenni, mint félretenni az egónkat, azaz feladni mindent, mellyel magunkat védelmezni szoktunk. Egy háborúhoz mindig két fél kell, s aki nem háborúzik, azt előbb-utóbb nem is fogják bántani. Mert nem jelent veszélyt másra.
Amikor szabadon hagyom, hogy hasson rám valakinek a lénye, akkor védtelenné válok, de ez szükséges ahhoz, hogy a másikat igazán megérthessem. Amint megmutattam azt, hogy tényleg átérzem azt, ami a másikban végbemegy, akkor lesz képes a másik megnyílni, és változtatni. Addig csak az egó háborúk fognak folytatódni, minden érdemi előrelépés nélkül.
Önmagunk feladásához hatalmas bátorság, alapos önismeret, s nem utolsó sorban, rengeteg alázat szükséges. Ahhoz, hogy a másiknak megengedjem azt, hogy hasson rám, nekem kisebbé kell válnom. Kevés az, hogy egy ponton érzékelem a másikat. Az az orvos sztetoszkópjára hasonlít, mely csak kis területen képes érzékelni a hangokat, de nem képes a teljes szervezet (ember állapotát) megérezni.
Bátorság és önbizalom
Minden krízis megoldása a cselekvésben gyökeredzik. A krízisek oka a megfelelő cselekvés elmaradásából vagy nem megtalálásából származik. A következő lépést megtalálni egy elhúzódó, apátiával és szorongással teli krízisnél sokkal nehezebb, de ettől függetlenül mindig lehetséges valamit tenni, mely előrébb visz. Néha ez nagyon apró dolog, s van amikor sok apró lépés egymásutánja juttat el bennünket a változás elindulásához.
Az ambivalens érzések feloldása az érzelmi stabilitásunk próbája, melyet csak és kizárólag a kihívásaink képesek edzeni. Magyarul akkor leszünk érzelmileg stabilak, s leszünk képesek a külső körülményektől függetlenül is boldog lenni, ha már sok krízisen mentünk keresztül.
Csak emlékeztetőül, ha a törékeny önbizalmunkon túl akarunk lépni, akkor három pontra érdemes odafigyelni
- Mindaz, amit nem tudunk könnyedén megoldani, annak megoldása mindig túl van a kényelmi zónánkon. Ahhoz, hogy valami újszerűt az életünk részévé tegyünk, túl kell lépni a komfortzónánkon.
- Bármilyen célt tűzünk ki, mindig lesz olyan tényező, mely hátráltatni fog. Ha ezeket nem kalkuláljuk be előre, nem adunk teret a valóságos helyzetek terveinket formáló hatásának, óhatatlanul el fogunk térülni (kudarcot fogunk vallani).
- Mindenki eltérő, mindenkinek részben különböző az élethelyzete, a kihívásai és az erőssége. Aki folyton másokhoz méri az előrehaladását, annak az énképe instabil alapokra helyeződik, s folyamatosan függeni fog a külső világ visszajelzéseitől.
