Az önfejlesztő munka mindig ráépül arra az énképre, amit mi a magunkénak vallunk.
Ennek kapcsán fontos tisztában lenni azzal, hogy csak akkor vagyunk képesek nagyot lépni, ha mindazokat a mentális és érzelmi állapotokat, melyek létrehozták a nehézségeinket, képesek vagyunk elengedni.
De az önfejlesztő munkák ki van téve múltunk lenyomatának, mindazon hatások összességek:
- amelyek a gyerekkorunkat jellemezték,
- amelyek a családunkat jellemezték,
- s amelyeket mi magunk tudatosan alakítottunk magunkon az évek során.
Másrészt sok olyan jellegzetes viselkedési formánk van (kezdve az írástól és az olvasástól, egészen a világképünk egyes elemeiig), melyet javarészt az iskolai tanulmányaink révén szereztünk meg.
Ennek az is része, amit ugyan tanítottak, de nem tanultunk meg, s az is, amiért kőkeményen megdolgoztunk az évek során, holott az iskolában egy szó nem hangzott el róla, pedig jót tett volna.
A énkép sokszínűsége
Az emberi jellem kérdése sok ezer éve foglalkoztatja a gondolkodókat. Ennek a törekvésnek a legfőbb buktatói abban gyökereznek, hogy a lényünket egy egységes egészként képzeljük el, s nem egy állandóan változó, a körülmények és a belső állapotaink függvényében alakuló rendszerre.
A minket ért hatásokra reagálhatunk
- nagyszerű ötletekkel, vagy
- eldönthetjük, mit akarunk vele kezdeni, vagy
- csak elemezhetjük, s mindennek megértsük az okát vagy
- sima nem törődöm reakció is lehetséges.
Ezek közül egyik megközelítés sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Mert mindegyik reakció csak a tényleges szembesülésnek a korlátja. S amikor ezek találkoznak, akkor kialakul a baj:
- Egy alapvetően határozott ember amikor azon kesereg, mit lehet annyit elszöszmötölni egy adott feladattal vagy döntéssel, akkor épp a belső egyensúlyát felborító érzések elől próbál elmenekülni. Mint ahogy egy nyugalomra vágyó ember is idegbajt kap a sürgetéstől és a kapkodástól.
- S amikor egy alapvetően ötletgazdag embert próbáljuk a precizitás előnyeiről meggyőzni, akkor az fogja érezni, hogy valami értelmetlen hülyeséggel nyagatják. Miközben a precíz és alapos embereket könnyedségre ösztönözni szintén nem túl eredményes feladat.
Annak megértése, és a felismerés, hogy a négy megközelítés közül melyik a fő viszonyulási módunk, sokat segíthet abban, hogyan értessük meg magunkat másokkal. Életünk egyik legfontosabb támasza, ha tudatosan a saját jellemünk erősségeire építjük fel az életünket.
A saját (rossz) példám
Én egy rém rossz diák vagyok, ezt bárki megmondhatja, aki valaha is meg akart engem bármire tanítani. Amikor először szembesültem azzal (1996 őszén), hogy az én alapvető viszonyulási módom a döntés, konkrétan elkezdtem bizonygatni az ellenkezőjét mindenkinek.
Mert azt gondoltam magamról, hogy én alapvetően elemző és a konfliktusokat kerülő vagyok. Elnézést, én eldöntöttem, milyen vagyok, és az alapján ítéltem meg magam. S ez számomra rendben is volt, mert én alapvetően így működöm.
Ennek az eredménye, talán mondanom sem kell, egy katasztrófa volt 🙂
Bármilyen helyzetbe belementem, ha én azt jogosnak véltem. Az elkerülés taktikáját még hírből sem ismertem. Olyan embernek is gondolkodás nélkül visszaszóltam, akitől mások száz lépés távolságot tartottak alapból. De ez engem sokáig nem érdekelt, mert minden helyzetből úgy kerültem ki, hogy a hajam szála sem görbült.
Jó sok idő eltelt addig, amíg képes voltam meglátni a valódi lényem erejét és buktatót. S megtalálni azon módszereket és nézőpontokat, amivel én képes vagyok jól érezni magam, s a környezetem is képes együtt létezni velem.
A statikus önismeret hatása
Abban a pillanatban, amikor egy minket megítélő gondolat ellen elkezdünk harcolni, vagy épp ellenkezőleg, elkezdünk vele azonosulni és tudatosan annak megfelelően élni, akkor bezárjuk magunkat egy dobozba. Kialakulnak a megszokásaink, s hozzá a merev önképünk, melynek révén minden olyan lehetőséget kizárunk az életünkből, ami nem fér bele „a világunkba”.
Látszólag rengeteg energiát megspórolhatunk azáltal, hogy nem kell minden döntést alaposan mérlegelnünk. De pont ez egy csapdahelyzetet is kialakít. Rutinból élni kényelmes, s pont ezért veszélyes is. Mert elveszítjük a pillanat frissességét és szabadságát. Amikor minden megy a régi kerékvágásban, s pont ezért semmi esélyünk sem marad a változásra, az egy igen fájó helyzet tud lenni.
Amikor a múlt döntéseit követjük, melyek ott és akkor megfelelőek voltak, de mára már eljárt felettük az idő, akkor igazából nem érzékeljük vagy nem figyelünk a világra, ami minket körbe vesz.
S pont ebből adódóan olyan hibákat fogunk véteni időről időre, mely falakat épít közénk és mások közé. Mert amit teszünk, az zavart és értetlenséget fog szülni a környezetünkben…
Az énképünk sosem teljes, hanem mindig felnagyítunk benne egyes tényezőket, míg másokat kisebbnek érzékelünk a valóságosnál.
A mentális és érzelmi korlátaink átlépése
Amikor túl akarunk lépni a megszokásaink falán, akkor mindent érdemes megkérdőjeleznünk, amit ma igaznak vélünk. Nem egyszerre, hanem lépésről lépésre. Egyszerűen fel kell tenni azt a kérdést, ha valami nem kerek az életünkben, hogy
Hogyan lehetne ez jobb?
És őszintén figyelni azon érzéseket és gondolatokat, ami megjelenik ennek révén. S elkezdeni mást tenni. Vagy máshogy tenni ugyanazt.
Ha arra figyelek, mi volt tegnap, akkor háttal fogok menni a jövő felé. Ha pedig mindig a jövőbe tekintek, akkor nem tudom megélni mindazt, ami jelen van az életemben. Miközben az igazi változás mindig a jelenben érhető el.
Einstein gondolatait idézve, ha „mindig ugyan azt csinálom, s más eredményt várok, az maga az őrület.”
A dinamikus önismeret működése
Amikor elkezdünk más szemmel, más szemszögből ránézni a pillanatnyi életünkre, akkor megindul egy változás. A ma megértése révén elkezdünk változni. Nem nagyon, csak egy kicsikét. S ennek hatására holnap ugyan azt már másképpen érzékeljük.
S ennek révén olyan részére is ráláthatunk az életünknek, ami tegnap még rejtve volt. Ami újabb lehetőségek tárházát adja meg nekünk. Apró lépések, ami révén a világ eddig számunkra rejtett oldala is megmutatkozhat.
Ez egy út önmagunkban, mely folyamatosan változik pont azáltal, amit megtapasztalunk. Akik ezt az utat járjuk, azok élete ténylegesen változik. Akik ezt az utat nem igazán járják, annak az élete ugyan változhat kívül, de a belsejük nem igazán.
Illetve mégis, csak nem tudatosan. Hanem a külső hatásoknak következtében rendszertelenül, esetlegesen és kissé kaotikusan. Mint ahogy egy hajó sodródik a tengeren. Céltalanul.
A dinamikus önismeret útja sosem egyenes.
Személyes tapasztalatom
Az emberek zöme az idő múlásával túl sok olyan tapasztalatot gyűjt össze, amivel bezárja magát egy dobozba. Ehhez persze az is kell, hogy a korábbi tapasztalataink hatását ne tudjuk semlegesíteni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden történés akadállyá válik az életünkben, csak azt, hogy mindenkinek van olyan történés az életében, ami nehézségekkel terhelt. Olyan, mint a cseppenként megtelő pohár. Az első csepp nem sokat jelent, de a pohár idővel megtelik.
Ugyan így az életünkben az idő múlásával egyre több olyan tapasztalattal leszünk „gazdagabbak”, melynek hatására az életünk egyes területei nehezebbé válnak. Mert érzelmileg nem tudtunk feloldani olyan helyzeteket, melyek minket mélyen megérintettek..
Ahhoz, hogy az életünk boldog és örömtelivé válhasson, ezen történetek érzetét (eenrgiáját) érdemes átformálni. Ez a munkám fő fókusza, ebben tudok a legtöbbet hozzátenni mindenki életéhez, aki van elég bátor és elszánt, hogy velem együtt elinduljon egy jobb élet felé.
Jelentkezés egyéni konzultációra —>
Mutasd meg ezt az írást az ismerőseidnek is!
